Az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem hallgatói portálja

2022. június 26. János
Arcok

Egy tevékeny ember - Rétvári Gyula (1929-2021)

Dr. Rétvári László professor emeritus | 2022. június 14. 08:58:35 | Utolsó frissítés: 12 napja
Pár éve még a vasdiplomáját vette át a Líceumban a közelmúltban elhunyt Rétvári László. Most testvére, Dr. Rétvári László professor emeritus emlékező sorait közöljük.

 

Születési sorrend szerint a második, család- és emberszeretetben, illetőleg örök optimizmust sugárzó világlátásában azonban első volt Gyuszi (mindig így szólítottuk héttagú családunkban). Mint valamennyien, 1927 és 1940 között született Rétváriak, embert próbáló időkben születtünk és nevelődtünk,

Gyuszi sorsa, életútja leképezi azt az időszakot, amit a XX. század „sajátos jellemzője”-ként szoktunk emlegetni.


Kispest–Wekerletelep elemi iskolájában négy év után a helyi iskolaszék Gyuszi testvérünket a polgári iskolába irányította. (A legidősebb Pista testvérünk után két évvel, 1939-ben Gyuszinál merült fel először, hogy miként legyen a továbbtanulás. Édesanyánk a beiskolázást végző iskolaszék előtt nagy szerényen fölvetette, hogy a kifejezetten jó tanulmányi eredményeket elért második fiacskája kerülhetne-e a gimnáziumba. Az iskolaszék képviselője a felvetéssel kapcsolatosan megjegyezte: ugyan már! – Ne akarja már egy közrendőr felesége az úri középosztályba feljuttatni fiacskáját. Menjen csak a polgáriba! És az igazgató meg a jelenlévő plébános ezzel a vélekedéssel egyetértett. És ugyanez a sors várt az egy, illetve két évvel fiatalabb Ilona és Ferenc testvérünkre, ők is polgárit végeztek.) Visszatekintve az akkori, világháborús évek wekerletelepi polgári iskolájára, végül is nem volt ez rossz iskolatípus, csak hát erősen diszkrimináló. (Németh László írta a Bűn (1936) című könyvében: elemi iskola után egy házmester gyereke (a könyvben ez szerepel) nyilván a polgárit pályázhatta meg. Mert ez nem osztályiskola. A polgáriba csak könyvek kellenek, magántanulóként – akár 50 pengő vizsgadíj lefizetésével! – egy iskolából kimaradt, de ambiciózus fiatal megszerezhette a polgári végbizonyítványt. Innen elmehettek aztán a fiatalok kereskedelmibe, még inkább borbélynak vagy lakatosmesternek. Apósom (Bak Sándor, 1905-1958), akit személyesen nem ismertem, ugyancsak polgári iskolát végzett, mégpedig Újpesten. Ezek után a géplakatos mesterséget tanulta meg, s ezzel került a Dunakeszi Vagongyárba. Tehetsége, szorgalma, szervezőképessége a gyárban egyre magasabb munkakörbe vitte, utolsó éveiben gyárrészlegvezető lett. Újpesten és Dunakeszin meglehetősen gyakori volt ez a sors a gyerekeknél, azzal együtt, hogy sokan a ’20-as, ’30-as években szervezett munkások lettek, s a munkás öntudattal együtt járt, hogy képezzék magukat, olvassanak, s ki-ki hajlama szerint valamilyen egyletbe járjon. Apósom és többen a családjából újpesti munkásdalkörben találták meg kulturális identitásukat. Még külföldön is vendégszerepeltek.)

 

A háborús időszak a Rétvári gyerekek továbbtanulása szempontjából igencsak nehéz volt. 1944 áprilisában – a főváros és környéke elleni első bombatámadás idején – bennünket közvetlenül ért a háború szele. Apánk népes családját azonnal az ő és felesége szülőfalujába, a Debrecen közeli Hosszúpályiba vezényelte.


Egyedül Gyuszi volt az, aki két év kihagyás után 1947-ben jelentkezhetett a debreceni kereskedelmibe, merthogy polgári végzettséggel gimnáziumba nem mehetett, legfeljebb kiegészítő vizsgákkal lehetett volna. De ezt megelőzően, közvetlenül a háborús események után (ez Debrecenben 1944 késő őszén volt), Gyuszi a debreceni villanygyárban kapott munkát, olyan körülmények között, hogy bizony – nem is ritkán – az igen nehéz közlekedési lehetőségek miatt gyalogosan kellett megtennie a Debrecen és Hosszúpályi közötti 18 kilométeres távolságot. Valamit javult a helyzete, amikor helyben, vagyis Hosszúpályiban először a tejbegyűjtőben dolgozhatott, majd – azt hiszem, hogy már csak 1946-ban – amikor kis tejüzem létesült a begyűjtött tej feldolgozására, itt kapott állást. Szükség is volt rá, mert édesapánk a családtól távol, Budapest elestéig a fővárosban, azt követően közel egy évig fogságban volt. Sorsunk tehát nagyon nehéz volt, s

a kenyérkereső Gyuszi a nyári hónapokban a falu szélén cséplőgép mellett is dolgozott,

méghozzá a tüzesgép fűtőjeként.


A tejüzem s a tüzesgép és más egyéb foglalkozással kapcsolatos élmények Gyuszit a műszaki pálya felé irányították volna, de ez a polgárival nem volt lehetséges. A négyéves kereskedelmi elvégzése után újra itt volt a dilemma, hogy hogyan tovább. Amihez igazán kedve lett volna: a Műegyetem, az illuzórikus volt, egyrészt azért, mert a már említett polgári, meg kereskedelmi végzettség ide nem volt megfelelő, másrészt a család szociális helyzete miatt a négyéves egyetemi tanulmányi idő túl hosszúnak látszott. Így aztán Gyuszi – családi egyetértéssel –

az egri tanárképző főiskolát választotta, mégpedig a matematika–kémia szakot.

Nehéz volt az a két év, olyan szempontból mégis emlékezetes számunkra, a három, nálánál kb. 10 évvel fiatalabb öccseire nézve, hogy Gyuszi nagyon szép és szívhez szóló leveleket tudott írni a szüleinek,

amiket aztán a boríték felbontása után általában Ica nővérünk olvasott fel, gyakran megkönnyezve egy-egy mondatát a hosszú levélnek. A válasz sem volt kevésbé érzelmes, mert édesanyánk a maga négy elemijével gyönyörűen tudta magát kifejezni, tökéletes stílusérzékkel és mondatszerkesztéssel. 

Az 1901-ben született apánk Hosszúpályiban az osztatlan görög katolikus iskolába járt. Édesanyánk csak 9 éves korában kerülhetett iskolába, amikor is családja tanyáról a faluba költözött. Nyilván mind az apám, mind az anyám a XX. század első évtizedének végén palatáblán, palavesszővel tanulta meg az írást, s a szorzótáblát – még az én időmben is – fennhangon, együtt ismételték. Tehát a szüleim, éppen úgy, mint a népes rokonság, megfelelő alapokat kaptak az írás, olvasás és számolás képességének elsajátítására, vagyis az a korosztály egyáltalán nem volt funkcionális analfabéta, mint ahogy mostanság nagyon is sokan, akár a 8 általános elvégzésével is.


A főiskola elvégzésekor Egerben felmerült az oktatókban az az igény, hogy Gyuszi – mint eminens diák – maradhatna a főiskolán, azzal együtt, hogy a főiskolai működéshez valamelyik tudományegyetemen kiegészítő tudományokat kellett volna folytatnia. De hát sürgetett az idő, így aztán Gyuszi Budapestre került, katonai főiskolára, ahol matematikát tanított, az akkori fizetési viszonyok között valamivel jobban keresve, mint egy általános iskolában.

Drága testvérünk első havi fizetéseiből nem kevés részt félretéve 1953 karácsonyára a családot egy világvevő rádióval lepte meg.

Ez óriási örömöt jelentett abban az időben a még otthon maradt szülőknek és a hat testvérnek.


A katonai iskola nem bizonyult tartósnak, de Gyuszi ekkor már tudott tájékozódni Budapesten. Szerencséjére a főváros VII. kerület, Kazinczy utcai általános iskolájában kapott tanári állást s lehetőséget matematika és kémia tantárgyainak oktatására. Sokszor emlegette, milyen jó közösség volt abban az iskolában, egy

olyan tantestületben létezni, ahol a tanárokat az igényesség, a közös kulturális érdeklődés és a továbbképzés utáni vonzódás is jellemezte,

természetesen a tanuló ifjúság megfelelő oktatása mellett. Csak hát Gyuszi 1958 végén megnősült, és Budapesten a lakáshoz jutás szinte kilátástalannak tűnt, így aztán jó ismerős tanácsára Pest megyében vállalt állást: az úri általános iskolának lett tanára és egyben igazgatója. Néhány évig, még ott tartózkodott, felfigyeltek Gyuszi pedagógiai, köznevelődési munkájára, s egyáltalán igényességére minden területen, így aztán a Monori járás oktatási és művelődési osztályának vezetésére hívták meg.

 

Ott töltött jó néhány évet, s közben Monoron – jelentős családi segítséggel, de főleg apósa kőműves mesterségére számítva – családi házat építettek. Ez a helyzet már nyilvánvalóan egészen más volt, mint a korábbi évek, a monori iskola két megszületett lányának is jónak látszott, már csak azért is, mert mindkét lány zenélni is tanulhatott. Felesége jó állást kapott, a közeli vasadi tsz-nek volt főkönyvelője. A monori közigazgatási évek fél évtizedig tartottak. Onnan Gyuszi újra a falusi iskolát választotta, a Monor közeli Gombán vállalt tanári és igazgatói munkát és besorolást. Ezt az iskolát is szívén viselte, sokat alakított a tanítási meneten: a tudomány és a technika, nem kevésbé a kultúra befogadására, a fiatalok továbbtanulásának elősegítésére és általában az igényességre formálta mind a tantestületet, mind a tanuló ifjúságot.

 


Itt egy személyemet érintő, mindmáig emlékezetes ügyet szeretnék megemlíteni. 1988-ban védtem meg akadémiai doktori értekezésemet. (Rétvári László: A természeti erőforrások földrajzi értelmezése és értékelése, ami könyv formájában az Akadémiai Kiadónál 1989-ben jelent meg.) Az opponensi vélemények, a hozzászólások elhangzása és az azokra adott válaszok után Gyuszi a nyilvános vita végén soron kívül meghallgatást kért. A disszertációs téma jelentőségét csak éppen érintve a családi háttér és identitás, a szülőföldhöz való kötődés fontosságát emelte ki, ami – mint mondta és írta – a jelen s jövő szempontjából egyaránt rendkívül fontos.


Gyuszi a 60 éves kort elérve, a ’90-es évek elején nyugdíjba vonult, és egy igen újszerű, eddigi tevékenységétől teljesen eltérő nagy munkába fogott, amihez kiváló innovációs képesség és főleg kitartás kellett.

Jó két évtizedet dolgozva elkészítette a Meghatározások című kétkötetes lexikont,

napi sok órát töltve a számítógép előtt s a klaviatúrán írva a szócikkeket, mintegy 130 000 szócikkel. A köteteket lányai finanszírozásából adta ki néhány példányban, de megjelenésük után sem állt le Gyuszi a munkával, a 2021. február 28-án bekövetkezett haláláig csaknem minden napot együtt töltött a könyvvel, amely segítséget ad szinonimák megtalálásához és értelmezéséhez, de akár keresztrejtvény-fejtőknek is. Drága hozzátartozónk valamennyi, korosztályát érintő jubileumi diplomáját az egri főiskola ünnepi ülésén átvette – az utolsó kettőt sajnos már egyedül.

 

A 91 éves lexikonszerkesztő 2020-ban.

 

Most már több mint egy év telt Gyuszi elhalálozása óta, de még ma is igen nehéz e sorokat, gondolatokat papírra vetnem, a nekem mindig segítő unokám segítségével.



0
komment

Reflektor

Találkozó: 45 év után újra a Líceumban
Különleges találkozót tartottak a 45 esztendeje az intézményünkben matematika-kémia szakon...
Kiemelt Arany minősítést szerzett hallgatónk Siófokon
Május utolsó hétvégéjén, Siófokon rendezték meg a XII. Országos Népek Tánca-Népek...
Egy brazil lány, aki Egerben igyekszik megvalósítani álmait
Rochane Moura Fé, röviden Roxy jelenleg zenekultúra szakon tanul egyetemünkön. Egyenesen...