Az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem hallgatói portálja

2022. január 21. Ágnes
Kultúra

Az interjú, ami miatt szívek virulnak ki

Vojth Laura Vanessza | 2021. december 06. 14:34:12 | Utolsó frissítés: 1 éve
Egri fellépésük után beszélgettünk a Szomszédnéni Produkciós Iroda „munkatársaival”, azaz Bálint Ferenccel és Tóth Szabolccsal.
A Szomszédnéni Produkciós Iroda humortársulat 2001-ben alakult, tagjai Bálint Ferenc és Tóth Szabolcs. Ők a Showder Klub , a Comedy Central és a Rádiókabaré állandó fellépői, 2011-ben megkapták a Magyar Rádió „humor-oszkárját” a Bon Bon díjat, majd 2014-ben a Karinthy-gyűrűt. 

 

Miért lettetek humoristák? Mikor fogalmazódott meg bennetek, hogy ezt szeretnétek csinálni?
Ferenc: Fiatalok voltunk, és kellett a pénz.

Szabolcs: Bennem nem fogalmazódott meg soha, hogy humorista szeretnék lenni, sőt az sem fogalmazódott meg, hogy iskolába akarok menni. Az a szüleimben fogalmazódott meg, mint ahogy az is, hogy egyetemre kell mennem…. Hogy melyik egyetemre, azt egy barátom édesanyja fogalmazta meg, az pedig, hogy humorista legyek Bálint Ferenc fejében fogalmazódott meg, ő kért meg rá. Azt sem én találtam ki, hogy Egerbe jöjjek, ti hívtatok, hogy itt a helyünk, a hallgatói önkormányzat meg a Dumaszínház. Úgyhogy más fejében fogalmazódnak meg dolgok, amiket én elkövetek.

 

Hogyan kezdődött a közös munka?

F.: Volt egy közös barátnőnk és ő mutatott be bennünket egymásnak, úgy látta, hogy kb. egyezik a humorérzékünk, és azt gondolta, hogy ezt érdekesen tudnánk továbbvinni, kamatoztatni. Utólag belegondolva igaza volt, és most is barátnőnk ez a hölgy.

 

Milyen hatással van az produkcióitokra az, hogy manapság vannak „tabu” témák? Okoz ez bármiféle nehézséget?

Sz.: Nem okoz nehézséget, mivel amikor elkezdtünk humorral foglalkozni, megfogadtuk, amit talán egy interjúban hallottam, hogy a humor akkor jó, ha nem bántunk meg vele senkit. Igyekszünk nem megbántani senkit, inkább csak nevetni a világ dolgain. Lehetőleg úgy, hogy mindenki tudjon velünk együtt nevetni.

F.: Van egy olyan alapszabálya a humornak, hogy lefele soha nem szabad rúgni, de a hatalmasokat, vagy az erőt, azt lehet kipellengérezni, hogy ha lehet ilyen 18. századi szót használni…

Sz.: Van ilyen szómagyarázó, és akkor majd megnézik az emberek…

F.: Semmiféle kisebbséget, legyen az vallási, nemi vagy bármilyen, nem szabad kényelmetlen helyzetbe hozni. Mi ezt így gondoljuk és tartjuk is.

 

 

Rutinos fellépőknek számítotok, régóta vagytok ebben a szakmában. Honnan jön az ihlet minden produkcióhoz?

Sz.: Szerencsére nem kell minden egyes produkcióra külön ihlet, mert ha van egy műsorunk, akkor azt elég sokáig visszük, mondjuk egy évig. És hát, ahogy az ebben a műsorban is hallatszott, nagyon sokat mesélünk a párkapcsolatainkról, vagy arról, hova merre utazunk, vagy éppen a szüleinkről. Tehát igazából, ami velünk történik, azokra az eseményekre próbálunk másképp tekinteni, mint általában az emberek. És ha találunk benne valami humoros fogódzót vagy egy más nézőpontot, akkor azt megragadni, és kipróbálni a nézők előtt.

F.: Szabolcs egyszer nagyon jól megfogalmazta, hogy mi nem vicces történeteket mesélünk embereknek, hanem egyszerű, hétköznapi történeteket mesélünk viccesen.

 

Mennyire egyeztethető össze ez a szakma a családi és magánélettel?

Sz.: Elég ritka az olyan esemény amit, délelőtt vagy délben szerveznek, úgyhogy igazából a délelőtti órák vagy kora délutánok jórészt szabadok…meg hát annyira nem vagyunk elfoglaltak, hogy a hét minden napján fellépjünk. A párjaink, vagyis az enyémről beszélek, elfogadta ezt az életmódot, és eddig nem okozott ez nehézséget. Van közös időnk is.

F.: Én 15 éve élek együtt a párommal, és az az igazság, hogy kicsit már unjuk egymást, úgyhogy nekem minden egyes fellépés felüdülés.

Sz.: És neki is valószínűleg, azt tegyük hozzá.

F.: Ez így van, így van, minden alkalommal, mikor elmegyek otthonról, az öröm mindkettőnknek.

Sz.: Igen, mikor Ferenc becsukja az ajtót, hallatszik bent a pezsgő pukkanása.

F.: Szívek virulnak ki.

 

 

Hogyan válhat valakiből humorista? Mi kell ehhez?

Sz.: Ha technikailag kérded, akkor egészen egyszerű: el kell menni a dumaszínházba, ahol havonta rendeznek eseményt fiatal félőrülteknek. Jelentkezhetsz egy ötperces anyaggal, aztán újra el kell menni, csiszolni rajta, és ha jó vagy, akkor elképzelhető, hogy egy idő után több lehetőséget is kapsz.

F.: Évek kérdése csak…

Sz.: Persze, néhány év kérdése, és akkor sikerülhet. De ha nem technikailag kérdezed, hanem hogy mi kell hozzá, akkor például az biztos segít, ha egy kicsit furcsább személyiséged. De nagyon sok humorista – így mondják a stand up-osok Amerikában – szinte olyan, mintha terápiára menne, hogy traumákat dolgozzon fel. Bizonyos idő távlatából nézve egy gyerek- vagy fiatalkori rossz emlék már vicces tud lenni elmesélve.

 

Ti már régóta a szakma részei vagytok! Ennyi idő után is ugyanolyan lelkesedéssel és szeretettel csináljátok, mint az elején?

F.: Mindketten szeretjük ezt csinálni, és valószínűleg ezért vagyunk most itt. Húsz éve létezik a Szomszédnéni Produkciós Iroda, és éppen 20 éve szeretjük ezt csinálni. És ez a lelkesedés szerencsére egyáltalán nem apad. Ameddig szeretünk kiállni emberek elé, ameddig szeretjük megnevettetni őket, ameddig érkezik visszajelzés, hogy jó, amit csinálunk, addig csinálni fogjuk. Mi egyszer eldöntöttük, hogy nem leszünk azok az emberek, akik ha népszerűtlenek lesznek, a közönséget hibáztatják. Amikor érezzük, hogy nem kell az, amit csinálunk, akkor nem kell azt csinálni, de szerencsére, most még ugyanolyan frissnek érezzük magunkat, mint amikor először léptünk fel egy egyetemista diáknapon.

Sz.: Nem fogjuk a közönséget hibáztatni, ahogy Ferenc mondta, csak, ha már annyira öregek leszünk, és megkapunk valami Alzheimer-kórt, és nem fogunk emlékezni arra, hogy megtettük ezt a fogadalmat, akkor elképzelhető… de akkor – bocsánat – az már nem a mi hibánk.

F.: Sőt, akkor a közönséget fogjuk hibáztatni az Alzheimer-kórért is.

Sz.: Csak arra se fogunk emlékezni, hogy melyik közönséget kell hibáztatni.

F.: Tudjuk, hogy ez nem így terjed, de tőlük kaptuk el…”Egriektől, oda mentem még nem voltam Alzheimeres, aztán eljöttem és már…„

 

 

Milyen a kapcsolatotok a többi dumaszínházassal?

Sz.: Nagyon jó a kapcsolatunk. Korábban a fellépések után gyakran ott maradtunk a Bodó Kávézóban, megnéztük egymás műsorát, beszélgettünk, sörözgettünk. Mostanra sokunknak családja van, kevesebb az ilyen alkalom, de évente néhányszor azért összegyűlünk. Nincsenek ilyen nagy verekedések, ha erre gondolsz, vagy hatalmi harcok, ez nem az ókori Róma.

F.: Igen, meg, ha lennének nagy verekedések, akkor valószínűleg KAP (Kovács András Péter – a szerk.) győzne, mert KAP a legizmosabb közöttünk. A legkisebb, de a legizmosabb. Pöttöm.

Sz.: Igen, bár Hadházi nagydarab… megnéznek egy ilyan meccset, nem tudnám, kire fogadjak.

 

 

Fotók: Szepesi Áron



0
komment

Reflektor

1200 eurós bor és egy látogatás Cognac-ban
Csapó kettő, avagy visszatértem Franciaországba és jártam Cognac-ban.
Nem bölcsész szakok „humánosoknak”
Egyre közeledik a bűvös dátum: február 15.
Magyar kutató a NASA-nál
A természettudományok szerelmese egyetemünk oktatója, Dr. Gucsik Arnold, aki tizenévesként...