Heló, szia, üdvözletem mindenkinek!
Elég rég írtam, de itt az ideje (sőt már régen itt lett volna) egy lezárásnak, hiszen átadom a stafétát és szeptembertől más fog izgalmas bejelentkezéseket írni nektek Bordeaux-ból.
Legutóbb ott hagytam abba a mesét, hogy elkezdtem a gyakorlatot, barátkoztam egy francia borászatban, szőlészetben zajló, néhány hétnél hosszabban tartó munkával. Őszintén mondhatom, hogy nagyon szerettem! A jó kis sztereotípiák, hogy a franciák nem hajlandóak és nem is tudnak más nyelven beszélni, itt sem volt igaz. Ettől függetlenül azért próbálkoztam és azt kell, hogy mondjam: el már nem adnak, szóval mégis elértem valamilyen fejlődést a nyelvtudás terén is.
A dolog szakmai oldalát nézve annyit kell tudni a gyakorlatról, hogy a borászat az INRAE tulajdona (Francia Nemzeti Mezőgazdasági, Élelmezésügyi és Környezetvédelmi Kutatóintézet) így sokféle különböző kutatást végeznek itt. Mivel nekem is ez volt (részben) a feladatom – illetve ebből egy szakdolgozat írása – magam is részt vettem a munkában. A tapasztatokat összegezve egy szép kis dolgozat született, a témám az volt: hogyan óvjuk meg a bort a fejtés közbeni oxidációtól.
Jó hír: a szakdolgozatot elfogadták, megvédtem (oké igen, pótvizsgáztam pár tárgyból) és befejeztem a kinti képzést, a kettős diploma francia része kipipálva!
A gyakorlat végén szerencsére volt egy pár hetem, amit kihasználtam egy jó kis nyaralásra, megnéztem Párizst, Saint-Émiliont, visszautaztam Strasbourgba és Toulouse-ba is.
Kicsit az év vége, „hogy érzem ezzel magam” -ról:
Az utolsó hetekben, illetve a vizsga/védés után próbáltunk a szaktársakkal minél több időt közösen eltölteni. Minden nap együtt voltunk, váltásban főztünk és tanultunk. Néha kimondva, néha kimondatlanul odalopózott az a kis szomorú érzés, hogy ennek a kalandnak vége. Volt, hogy próbáltunk nem beszélni róla, volt, hogy elvicceltük, de egyre közelebb jött, majd valóban el is kellett köszönni. Nem volt könnyű. Nagyon furcsa érzés úgy elköszönni, hogy tudom: ide már nem megyek vissza. Ha a városba még igen, ezek az emberek, a társak, barátok akkor sem lesznek már ott. Ha külön-külön esetleg találkozunk is valahol némelyekkel, a társaság semmiképpen sem lesz ugyanaz körülöttünk. Igen, ez most egy erősen érzelgős rész, de valóban nem volt könnyű a búcsú. Nem is azért írtam le az előbbieket, hogy bárki sajnáljon, mert nem is kell, abszolút megérte! Inkább csak azért részleteztem az érzéseimet, hogy ha bárkinek hasonló élménye volt/van/lesz, tudja, hogy ez normális, más is érez így.
Na, de elég is a szomorkodásból, mert (sajnos, vagy szerencsére) nincs rá idő, nem is volt. Július 11-én Magyarországra repültem (lementem egyenesen a cserkésztáborba, de ez egy másik fejezet) majd végre hazakeveredtem. Beiktattam egy minden nyáron kötelező Balatonozást, majd – magam sem értem, hogyan – elkészültem a következő útra.
Augusztus 2-án repülőre ültem és – az elnyert „Jövő borásza 2021” ösztöndíjnak hála – San Franciscoba repültem. A tavalyi évnek vége, Franciaországnak (legalább átmenetileg) búcsút intettem és belevágtam a következő körbe Kaliforniában. Erről már nem fogok írogatni nektek, lesz más, aki tartalommal tölti meg a Palettát. Kövessétek őt is szeretettel.
Szép nyarat mindenkinek, köszi, ha bárki olvasgatta az írásaimat!
Csóközön,
Réka
